Út a koponyám középpontja felé

6. nap - Bűn és bűnhődés

Új nadrág nap. Az idő melegszik, de a hajnali hideg még mindig lélekölő. A reggeli előtti másfél órás meditáció végezhető a szobában is, úgyhogy 30 perc után kijövök a teremből. Nem sok motivációm van ma reggel. Visszafekszem aludni még van egy órám és vár a zabkása. Leo és Ali fel sem kelt.

Szinte mindig álmodok amióta itt vagyok, most éppen egy kellemes tengerparton sétáltam, mikor keltett a gong. Felnézek és látom, hogy a többiek már fent vannak és beszélnek. Kérdőn nézek rájuk, ők abbahagyják és köszönnek. Bólintok, de nem szólok. Folytatják. Az olasz haza akar menni, rossz körülményekre panaszkodik és fáj mindene. Ali sem boldog. Azt mondja olyan mint egy börtön. – Mondjuk igaza lehet, az angol felvételeken az indiai guru is cellának hívja a szobákat, viszont ha ez egy rendes központ lenne, akkor egyesével lennénk elszállásolva. Tökéletes izoláció és ingermentesség. Azért jó, hogy nem így van.

Hallgatom őket egy darabig, de végül én is megszólalok.

- Nem zavar, ha beszéltek, de én nem fogok. Viszont, ha már így alakult nincs egy tollatok és papírotok?

- Dehogynem. - majd Leo átnyújt egy filcet és egy félig üres papírt.

Hát ez könnyen megoldódott és még lopnom sem kellett hozzá, habár a némasági szabályt megszegtem, de azzal együtt tudok élni.

A tegnapi előadáson elmondták, hogy meg kell szoknunk a fájdalmat, pontosabban észrevenni és elengedni, mert hát az is múlandó mint minden más. Szép lassan el fog tűnni mint minden. Sajnos a kellemes érzésekre is ez a sors vár, így tökéletes az egyensúly. Ha nincs sóvárgás, nincs szenvedés, ebből következik, ha nincs semmi megszabadulsz. Hm... ezen még gondolkodnom kell. A nyugati pszichológia általában azt teszi a lelkünkkel, mint az éhes vaddisznó mikor beáll a fagy, széttúrja, felforgatja amíg meg el nem éred a dolgok gyökerét. A feldolgozás és vele némi megkönnyebbülés a tudatosságon keresztül érhetjük el. Ezzel szemben amit itt tanítanak az a semlegesség.

A gyöngyöket átraktam 4-esre, de nem jött válasz.

Zsoltinak ma is nehéz napja van, de találhatott egy kényelmes pózt, mert egyszer mintha horkolt volna. Az ülés után hozzám is szólt dörmögő rekedt hangján.
- Elaludtam?
Bólintottam és mutattam, hogy csak egy kicsit. Habár jól esett volna váltani néhány szót. Támogatni, valahogy segíteni rajta, de nem lehet.
Zsolti egyébként becsempészett valami kondis szalagot és próbált titokban bicózgatni. Persze mindenki észrevette és jókat mosolyogtunk rajta, de ez őt hidegen hagyta. Bicepsze összehúzódása és elernyedése által keltett eufória bizonyára az otthon és a konditerem melegét juttatta az eszébe. Ezt a boldogságot senki nem veheti el tőle.
Pont a közelben feküdtem az egyik padon elmélázva az életem történetének napfényt nem látott, állott sörszagú emlékeiben dagonyázva, majd Zsolti kiáltása ránt vissza a napfénybe.

- Jajj ne! Ráléptem!

Odakapom a fejem és látom, hogy egy természetellenesen lapos színes bogarat próbál újraéleszteni ez nagy ember. Böködi, de sajnos a bogárnak annyi. Zsolti szomorúan áll a tetem felett, láthatóan bánja, hogy szabályszegésével véletlen elkövetett még egyet. Az edzésnek vége. Üdv Zsoltikám a bűnösök között.

Többen kezdenek elég rosszul kinézni, köztük Leo. Sápadt és sokat fekszik az ágyban. Kedvetlen. Lehet tényleg hazamegy.

A délutáni meditáción valami furcsa dolog történt, elkezdett folyni a könnyem . Folytak és folytak le a cseppek az arcomon rá a pólómra. Olyan volt mintha kinyitottak volna valami csapot. Nem emlékszem, hogy ennyi valaha is jött volna. Pár perc múlva vége is lett az ülésnek és könnyezés is abbamaradt. Teljesen kiszáradtam, de volt valami furcsa elégedettség is. Egyre különösebb dolgokat produkál a testem. Mostmár nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vége.

7. nap - A semmi, ahová tartunk

Az esti előadások mindig kikészítenek. Mindig elmondják, hogy ez vallástól mentes, majd mégis tíz tanulságos történet következik Buddháról. Előkerült a előző élet is és a végső cél a megvilágosodás. A spirituális elemekből is egyre több van a beszédben, keverve tudományos elemekkel. Teljesen kivagyok ettől.

A meditációk is rövid beszéddel és rövid énekkel kezdődnek kántálás szerű köszönetnyilvánítással végződnek. Az utóbbi napokban egyre hosszabbak az énekek és a kántálás. A végén pedig már elég sokan a felvétellel együtt ismétlik. Ez határozottan nyugtalanít és ezzel nem vagyok egyedül.

Zsolt is már nyíltan sutyorog a szobatársával a teraszon. Sokat mozog és nagyokat sóhajtozik. Az esti előadás spiri részénél is csak a fejét ingatta, de valamiért csinálja. Komoly nő lehet az.

Valaki hozzányúlt a gyöngyökhöz a reggeli 3-ast kicserélte 7-esre. Nem-nem. - Az a pohár márpedig félig üres - és visszacseréltem 3-asra.

Leo gusztustalanul szarul fest. Mikor visszajöttem a délelőtti meditálásról az ágyban aludt betakarva, keresztbe tett kézzel a fehér ingében. Kint már kellemes, napos 24 fok, de ő meg bent fekszik a sötétben a 10 fokban. A szájában is van valami. Ali felravatalozta amíg nem voltam itt? Szegény Leo. Becsuktam az ajtót és inkább kint pihentem.

Elkezdtem nem gondolni semmire és nem is érzek semmit. Lehet mégis működik a technika? Mindenki csak céltalanul sétál üres tekintettel. Ilyen a vágyak és a szenvedés nélküli élet?!

Mindent nagyon lassan csinálunk már, ha egyáltalán csinálunk valamit. A teába sem teszek már cukrot és az ebéd sem mozgat meg bennem semmit.

A fájdalom valóban csökken, már szinte mindenki csak egyszer kétszer mozdul meg az órák alatt. Kivéve Zsolt, de ő is sokat fejlődött.

Másokat is látok elbújva beszélni. Szerintem többek csalódottak. Érezzük, hogy közeledik a vége, hiszen már csak 3 nap. Ugyan nem mondják meg előre, hogy mi lesz másnap, de nagy eufóriára már nem számítunk.

Délutánra teljes a csend a táborban. Fekszünk ácsorgunk, napozunk. Már arra sem gondolok, hogy mit fogok majd enni, ha innen elmegyek. Mindegy.

Hihetetlen, hogy mit okoz az unalom. Láttam, hogy négy felnőtt férfi teázás közben bámul egy sáskát a falon. Nem is pislognak csak nézik. Ők a sáskát én őket néztem. Aztán jött egy ötödik is. Megállt és ő is nézte. Csípőre tett kézzel, apa pózban bámulta.

Valamit tennem kell. Elsétáltam a lányokat elválasztó ponyvához.
- "Hello, from the other side.."- de nem jött válasz. Sőt becsukódott egy ajtó. Elkullogtam aztán megnéztem ahogy egy hangya megöl egy gilisztát a kövön. Könyörtelen a természet.

Az esti előadáson elmondta a hang, hogy a 10. napon csak reggel meditálunk a szokásos módon és utána feloldják a csendet. Beszélhetünk! Ez az átmenet, hogy vasárnapja visszaintegrálhatók legyünk a társadalomba. Hát ahogy elnézem itt az embereket, lehet ez az egy nap kevés lesz, mindenesetre ennek a hírnek láthatólag mindenki nagyon örült.

Az előadás után a szobánkba mentem, Ali és Leo már ágyban és beszélgetnek.

- El sem, hogy már csak 2 nap.

- Te mit csinálsz ez után?

- Megyek Budapestre.

- Én is. Melyik oldalon van a szállásod? Az enyém Budán. – Mondta Ali.

- Ezt nem értem.

- Hát két oldal van. Buda meg Pest.

- Ezt nem tudtam. Olyan izgatott vagyok, nem is tudok aludni.

A beszélgetés alatt átöltöztem. Miután intettek, hogy befejezték lekapcsoltam a villanyt. Látom, hogy Leo ágyából fény árad. Ez a bolond hozott be laptopot is. Az olasz feltámadt és 80%-nál már bontja a pezsgőt, de én az utolsó pillanatig számítok valami nehézségre. A fal felé fordultam és reméltem, hogy a világ leghíresebb dobtémáját ma már nem fogom hallani Leo laptopjából.

8. nap - Önkéntes önkéntelenség

Soha nem voltak még ilyen kevesen a kora reggeli meditáláson. Én nem akartam kihagyni, mert továbbra is arra gondoltam, hogy nehéz két nap jön, így benéztem egy fél órára.

Két felé oszlott a tábor. Vannak akik szinte folyamatosan bent vannak és őrült 2,5 – 3 órás meditálásokat nyomnak szinte szünet nélkül, a többiek pedig csak a kötelezőn vannak benn, a többin inkább az udvaron napoznak. Kint érezhetően javult a hangulat. Zsolt is a teraszon üldögél. Elégedettnek tűnik, a korábbi nyughatatlansága is alábbhagyott. Wojtek egyesével mossa az alsógatyáit. Én is mosok pár pólót unalomból.

Leo valahogy kisírta, hogy egyedüliként kapjon vacsorát. Mindenki őt nézte ahogy megeszi. Való igaz, megérdemli mert még mindig elég deszaturált. Svédnek is halvány lenne, nemhogy olasznak. Kitartás barátom, már csak 2 nap és elveszthetsz a 7. kerületben.

A gyöngyökkel megint babrált valaki. A 2-est kicserélte 1-esre. Kijavítottam, de már nem tud felbosszantani. A 2 is kellemesen kicsi szám.

Délután már én sem akartam visszamenni. Azt éreztem, ha ezt tovább folytatom megszűnök létezni. Ezt nem nem mehet tovább, azt hiszem nekem itt a vége. A gyakorlatok és a néma, ingerszegény környezet eljuttatott arra a szintre, ahonnan inkább visszafordulnék. Reggel, sőt napok óta nem igazán gondolok semmire és nem is érzek semmit.
Valamennyire azt gondolom, ez a gyakorlatok és az egész tábor lényege és láthatólag működik. A teológia szerint a cél, hogy a gyakorlatokkal megszüntessük a sóvárgást és a szenvedést. Viszont én már nem akarok több dologtól megszabadulni.
Az én világnézetem szerint, a szenvedés és a vágy, illetve ezek felismerése tesz minket emberré. Ez az alapja a művészetnek is. A gyakorlatok nagyon hasznosak, csitítják a kilengéseket és segítségükkel kialakíthatjuk a saját élhető szintünket. Nem célom a megvilágosodás, a szenvedés és sóvárgás nélküli élet. A megoldás az egyensúly fenntartása.

Az esti előadáson, így két nappal a vége és egy nappal a némaság feloldása előtt úgy érzem, hogy minden kártya az asztalon van. Én már nem játszom tovább. Nem érdekelnek Buddha meséi és a név nélküli történetek a szervezet alapítójától. Habár nagyon ügyesen megkomponáltak ezek az felvételek és ritkán hagynak kiskaput a kétkedésre, vannak benne ellentmondások. Egyszerre tűnik rugalmasnak és rendkívül kötöttnek is. Ez egy zárt, hiten alapuló rendszer, rengeteg valós és akár tudományos elemmel. A valóságból indulunk, de a felvázolt ösvény a hitbe torkollik. Sokan hasonlóan érezhetnek, mert idegesen fészkelődnek a beszéd alatt, hogy aztán a végén idegesen felpattanva azonnal lelépjenek.

A szobába érve hallom, hogy Ali és Leo beszélgetnek.

- Ez egy szekta. – kapom el a mondatot Alitól. Most már én is reagálok.

- Gondolod? – Kérdezem.

- Akárhogy is, még egy nap és megbeszélhetjük.

- Rendben. – válaszolom. Elég volt ebből a napból.

Leo megint nekiáll laptopozni. Ír valamit. Mikor észreveszi, hogy bámulom, így szól:

- Mi van?! Egyszerűbb mint a toll és a teafilter papírja. – zárja rövidre.

Nem tudok aludni. Tényleg egy szekta? Nem tudom mi a definíciója a szektáknak. Az igaz, hogy minden nap a az alapító felvételeit hallgatjuk, hiába van ott az elvileg szuper tapasztalt level 80-as tanító, de a guru mégsincs felruházva isteni képességekkel. Az is igaz, hogy sok mindent nem mondanak el, például, hogy mi fog velünk történni pontosan a következő napon. Elkezdem beparáztatni magam. Náluk vannak az irataim, a telefonom. Valamiért a kocsikulcsot megtartottam.

A szekták szeretnek növekedni. Nos ennek a szervezetnek is vannak már saját dedikált táborhelyei szerte a világban. És? Aldi is van mégse szekta. Vagy mégis? Inkább egy vállalatra hasonlít.
Az majd kiderül, hogy a végén megkérnek e, hogy szervezzük be a barátainkat, családunkat. A szekta nem szeret elengedni. Hát remélem ezzel nem lesz gond. Magam mögött akarom ezt hagyni, nem akarom, hogy zaklassanak.
- Hogy kerülök ide? Nem is ismerek itt senkit és alig tudja valaki, hogy it vagyok. Nem zárhatunk el semmit. Őrület.

Már egészen belelovaltam magam a saját képzeteimbe, mikor a szobánk ajtaján kaparászást hallok, majd egyszer csak kivágódik az ajtó. A szívem a torkomban és igyekszem nem mozdulni.

- Basszus, az előbb rossz ajtón mentem be. – Mondja Leo.

- Hát te hogy a francba kerülsz ide? Azt hittem alszol. Halálra rémítettél. – förmedek rá.

Szerencsétlen zuhanyozni volt, visszafele meg elfelejtette, hogy működik a kilincs. Még szidom egy kicsit aztán alszom.

9. nap - Képzelet vagy képzet

Reggel már én is beszélek Alival.

- Hidd el hogy ez egy szekta. – mondja határozottan.

- Nem tudom. Nem tudom mit jelent ez a szó pontosan.

- Pedig az. Én már csak tudom, benne vagyok egy másikban is. – és vigyorog.

- Te jó Isten…

A reggeli meditáción további beszédeket és utasításokat hallottunk. Nekem ez már túl spiri. Hiányzik Freud és Jung. Én már bezártam. Amint lehetett Ali, Zsolt én meg 4-5 ember azonnal kijött. A lányok fele is felállt. Inkább az a furcsa, hogy az emberek több mint a fele maradt.

- Most már bírjuk ki ezt az egy napot valahogy aztán huzunk haza. Irány a McDonalds. - próbálom feldobni a hangulatot.

- Fuj azt biztosan nem. – csatlakozik be Leo az ágyáról.

- Képzeljétek írtam az egyik lánynak üzenetet. Odatettem a párnájára. Válaszolt is. – meséli büszkén Ali.

Hihetetlen ez a pali. Én már azt sem tudom elképzelni, hogy valaha lesznek e érzéseim, ő meg még simán csajozik.

- Melyik az? – kérdezi Leo.

- Harmadik sor első.

- Jajj tudom. Ő full szektás, egyik leghangosabban kántáló. – rontom el a kedvét.

- Nem baj, az előző csajom is az volt. Majd azt írom a következő levélben, hogy „Te vagy az áramlás a szívemben.”

Mi is bedobunk pár meditálós pickup-linet és jókat nevetünk.

10. nap - Zárás

Különös álomból keltett a hajnali gong. Egy kerámia boltban voltam a tengerparton. Egy nagyon ráncos öregasszony botorkált oda hozzám. Az egész lénye kedvességet és bölcsességet árasztott. Letérdeltem, mert mondani akart valami. Közel hajolt és azt mondta a fülembe: „Most menj haza a családodhoz”.

A reggeli ülésen mindenki ott volt. Ez az utolsó alkalom. Még a lógósok is úgy tesznek, mintha lenne kedvük. Talán van is. Nekem van, de csak mert tudom, hogy ez az utolsó. Azt képzelem, gondolatban mindenki próbálja lezárni ezt az időszakot, összegezni a gondolatokat és hazavinni valamit.
Véget ér az óra és mi csak ott ülünk. Semmi nagy gong, vagy taps. Kimegyünk a teremből mint mindig.

- Akkor most lehet beszélni? – kérdezem a hozzám legközelebb állótól

- Lehet. – mondja rekedtes hangon.

Kijön az ajtón Zsolt is. Figyelem. Ezt pillanatot már többször elképzeltem, vajon hogy fog reagálni. Sok mindenen keresztülment, a hullámvasút nem elég leíró. Ezt az embert kilőtték a világűrbe, otthagyták, aztán visszazuhant és most itt van. Azt gondoltam elsírja magát, de ő csak vigyorog. Hát persze.

Az első fél órában még mindenki szűkszavú, utána viszont bepörgünk. A füves részen, ahol egy napja még zombik dölöngéltek, most kis csoportok alakulnak. Hangos nevetéstől zeng a tábor. Az egész nap olyan innentől, mint 6 évesen a karácsony este.

A gyöngyökből kiraktam egy :)-t. Nincs az az új pulcsi nap és fojtogatóan cukros tea ami ezzel felér.

Estig folytatjuk. Ránk oltják a lámpát, de mi csak beszélünk és beszélünk. Élményekről, gondolatokról, bánatról és szenvedésről. Hitről és tudományról, szeretetről és haragról. Az életről.

11. nap - Vége

Én már szinte előző nap teljesen összepakoltam. Felajánlottam Alinak és Leonak, hogy elviszem őket Budapestre.
Az utolsó közös reggelire mindent kihoztak a konyhából ami maradt, de mégsem volt kedvünk habzsolni. Úgy ettünk ahogy az ittlétünk alatt bármikor. Talán sikerült kicsit lelassulnunk.
Néhány fotó aztán jött a búcsúzkodás. A sima kézfogások helyett öleléssel búcsúztak ezek az ismeretlen emberek egymástól.

A kocsihoz érve látom, hogy a fekete BMW éppen elindul. Zsolti magasról néz le rám. Egyik keze a kormányon a másik a refi kapcsolón készenlétben, hátha előzésre kerülne sor. Mosolyogva biccentünk egymásnak és nézem ahogy elhajt. Ma ő a legboldogabb kopasz.
Nem leszek ott hogy levillogj az autópályán, de talán a M3 bevezető dugójában még lehet találkozunk. Ha más nem, egy következő életben. Ég veled Zsoltikám, Ég veled barátom!

Beszállunk és mi is elindulunk. A kapunál félreállok.

- Mi az? Húzzunk el innen. – mondja Ali.

- Pillanat, keresek egy számot…

Záró gondolatok

Az írás amit olvashattatok formátumából adódóan szubjektív. A 10. napig azt gondoltam, hogy amit látok másokon, ahogy olvasni próbálom őket az messzemenőkig valóságos. Pont úgy ahogy a hétköznapokban megéljük kapcsolatainkat. Ő ezt teszi, bizonyára ezt gondolja, tehát ilyen és bekerül egy zsebbe.

Miután megszólaltunk természetesen hamar rájöttem, hogy nem is tévedhettem volna nagyobbat. Persze utólag ez egyértelmű, mégis majd 10 napig ezek a karakterek inspiráltak, ejtettek kétségbe és szórakoztattak. Karakterek akik soha nem léteztek.

Valószínűleg nem kell pszichológusi diploma, hogy rájöjjünk, a kitalált alakok a saját érzéseim, kétségeim és szenvedésem megtestesülései voltak. Hogy szórakoztassam magam, vagy hogy ne érezzem magam annyira egyedül leírtam azt amit láttam, vagyis inkább látni véltem

A 0. napon néhány embert megismertem a rövid beszélgetésünk alatt a padon, de teljesen idegenek voltunk. Az én szemszögemből ugyan, de ez az írás az ő történetük is.

A beszélgetések során kiderült, hogy mindegyik karakter teljesen más a valóságban, mint ahogy én láttam őket.

Wojtek a lengyel szikla valójában az első napon el akart menni, de úgy döntött marad és valahogy sikerült végigcsinálnia, de sokat küzdött.

Leo, aki látszólag a halálán volt tényleg megbetegedett egy ponton, de nem akarta igazán feladni. Egyszerűen csak szeretett volna többet pihenni.

Sokakat láttam szenvedni, de azt gondoltam ez a hátfájdalom és az unalom, vagy valami lelki nyavaja. Voltak szobák ahol mindenki beteg lett, de valahogy mégis megcsinálták.

És természetesen itt volt Zsolt. A tetkós kopasz, a történet hőse. Külsőleg tényleg nem illett ide, de ez igazából nem számított, mert semmivel nem szenvedett jobban, mint a többiek. Zsolt a valóságban népszerű tetoválóművész, aki hobbiból még bróker is.

A kántálósabb társaságból sokaknál szó sincs, hogy vakon követnék az elhangzottakat. Mindenkinek meg van a saját megélése és a tervek, hogy mit akar megőrizni ebből a 10 napból. Így lesz ez velem is.

Ugyan a 8. napon bezártam és sok mindenre nem voltam nyitott, főleg spirituálisan, de mégis határozottan voltak jó részei. Így utólag azt gondolom a szenvedés, mint eszköz igenis szükséges volt. Egyáltalán nem csoda, hogy amit ezek okoznak az ember agyában az sorfordító lehet. Talán, ha komolyan folytatnánk még meg is világosulhatnánk..

Az biztos, hogy az én utam nem ez lesz, egyelőre jó itt a félhomályban a két világ között. Napnyugta előtt egy órával a legszebbek a fények.